Az Alvin és a mókusok, nyíregyházi banda legújabb albumáról elsőként megjelent dalból való nagy mondás ez.
A Konfliktus c. számmal meghozták az elő-hírnevét az alkotásoknak, minden őszi koncert előtt megjelent egy újabb dal, s így egyenesen berobbant a köztudatba a lemez. Energikus, pörgős, minden eddiginél szókimondóbb dalaival, a mai politikai és gazdasági helyzetet erőteljesen bíráló számokkal, első hallásra szerelembe ejtettek, majd amikor elmentem a koncertjükre november 21-én, hihetetlenül csodás élménnyel gazdagítottak, ahogy az arányában kicsi koncerthelyen megcsinálták a Wall of Death pogó-formációt.
Debreceni létemre, gondoltam megosztom veletek az itteni büszkeségeinket, akik bár nem olyan régóta vannak a pályán, már most hatalmas sikerekre hivatottak, minden elfogultság nélkül.
A Selfless Abuse első saját számával mostanában robbant be városunk köztudatába, s december 19-én egy koncerttel örvendeztetnek meg minket a Kaptárban.
Első számuk, az All is lost egyszerűen magával ragadott, és azóta legalább annyira várom azt a bizonyos pénteket, mint a Parkway Drive-ot szerettem volna hallani. Mert valljuk be, egy bandát az elejétől nyomon követhetni egy igazán kivételes dolog, főként, mikor egy karnyújtásnyira vannak az embertől.
A Emma Undressed egy teljesen más kategória, ámbár Dalma hangja ugyanannyira szívem csücskévé vált első hallás után. Ezt nevezem tehetségnek, amikor a puszta kisugárzásával és képességével meg tudja ragadni valaki a közönséget. Ők is nyomattak már a Kaptárban egy bulit, de sajnos lemaradtam róla, mivel akkoriban még nem ismertem őket.
A világszerte ismert Imagine Dragons Warriors c. számával kezdődött köztünk a lelki szerelem. Kötődök ehhez a fajta megnyilvánuláshoz, amit ő képes átadni nekem.
Remélem mások is megtaláljak azt bennük, amit én és Magyarországról indulva nagyobb sikereket is el tudnak érni a jövőben :)
Ezen a rövid videón keresztül betekintést nyerhetünk egy energikus koncert minden szegletébe, szépségébe.
Egy koncertre elmenni alapból óriási élmény, főként, amikor a dalok összeállítása, a fények és persze a hangulat is stimmel, olyankor lehet átélni az igazi euforikus hatást. Pogóval, ugrálással, énekléssel, meg ami kell.
Külön tetszik, hogy az ő szemszögükből láthatjuk a közönséget, azt, hogy milyen lehengerlő a rengeteg ember, akik himnuszként dúdolják a sorokat velük és imádják, amit csinálnak. Leggyönyörűbb rész számomra 3:20-tól lép életbe, amikor is egy igazán zúzós, hatalmas Wall of Death-et kreálnak a nézőtéren és mindenki teljes erejéből kitombolja magát.... egyszerűen ahhw*-*
Még egy szerelmes dal:) Előre is elnézést kérek attól, aki már unja, de hangulatomhoz illő így...
Ez volt az első szám, amit megismertem tőlük, és körülbelül 3 napig mást sem hallgattam utána. Imádtam. Nem is voltam akkor éppen szerelmes, de ebbe a dalba beleszerettem. Megfelelően morbid (jó, nem abban a vérengzős kategóriában, hanem csak kicsit emlegeti a sebeket stb), és lenyűgöző természeti képek vannak benne. Itt jönnek, hogy a metalban semmi művészet nincs...akkor ez mi? Tele metaforákkal, világokat átívelő hasonlatokkal. Egyik haverommal (más stílusú zenét hallgat) elolvastattam csak a szövegét, és tetszett neki. Azt hitte valamilyen költő műve. Ennyit a kulturálatlan "sötétekről".
A dallam néhol nem is basszus-dob-gitár, hanem amikor átvált hegedűre, majd vissza, akkor tudja szerintem igazán megérinteni az ember szívét. A szöveg számomra egy reménytelen szerelemről árulkodik, ami úgy tűnik soha nem fog beteljesedni. Az önmarcangolás, az életen való filozofálás, a fájdalom és végül majdnem hogy az érzéketlenség, ám ekkor halk, szinte alig hallható szívdobbanás-ütem, és a "Viharom, tavaszom". Apró reménysugár... aztán megint a padlón. Halál. Rettegés. Szerelem. Könyörgés. Ebbe a három és fél perces dalba beleszuszakolták az életet. Ehhez már szerintem tehetség kell.
Szóval, mielőtt még a kevésbé művelt emberkék elkezdenének itt papolni nekem, hogy a mifélék nem hallgatnak yolos zenéket, azoknak bemutatnám a kivételt. Azaz nem is a kivételt, mert szerintem rohadtul a mis stílusunkhoz tartozik az "egyszer élsz" felfogás, csak persze a tömeg ezt is a maga formájára alakította (lásd: a halom szegecses dolog, a Tallyban a Guns n Roses póló, stb) tehát most elmesélem az én szemszögemből ezt a nagyszerű SS dalt.:)
Az ének (hörgés, screamelés stb), szerintem Mitchez hűen, mondhatni tökéletes. Nem tudok belekötni, bármi rosszat mondani róla, mert a megfelelő helyeken viszi mélyebb vizekre a hangját, ahol ki akar emelni egy részt, ott fentebb és így tovább. Olyan, mint egy hullám - mint az élet. Alatta a dallam szerintem most inkább a szöveget emeli ki, nyomatékosítja, minthogy önállóan mozgolódna tőle, de itt most ez a lényege: elmondani, hogy szerintük mit jelent a yolo. Aminek köze sincs ahhoz, hogy bedrogozva dögöljünk meg, csak egyszerűen elmeséli, hogy 1 esélyed van, nem éledsz újjá, élvezd ki, úgy tegyél mindent, ahogy akarsz.
Erősen politikai hátterű dal, némi "élet értelme" filozofálással.
Az emberi élvezetet vagy nyomort összeköti az ország helyzetével, ami eléggé elragadó, felpezsdítő, hogy ennyire nyíltan fel merik vállalni a véleményüket. Igazán nem is tudok mit elemezni ezen a dalon. Energikus, lehengerlő, harcias, vad, lázadó - ezekkel a szavakkal jellemezném.:)
Érzéketlenség, félelem, bizonytalanság - ezt sugallja a dal. Vagy mégse?
Érzéketlen az elején egy kicsit, szerintem, olyan, mintha meg sem akarná már oldani a problémáját, csak van,de talán jobb szó rá, hogy "belenyugodott". Félelem - az érzésektől. Mi mástól is félnénk? Mi lenne az, amit nem merünk elmondani, ami szinte sakkban tart minket és néha már-már megfolyt? Persze, hogy a szerelem. Hol tudja az ember, milyen a másik közelében lenni; milyen boldognak, szomorúnak lenni, s néhány, az élettől kapott pofon után, elbizonytalanodni... nem is igazán érteni, hogy mit szeretünk a másikban, miért küzdöttünk eddig annyira. Megtörni. Sírás, fájdalom nélkül. Érzéketlenné váltunk? Vagy egyszerűen csak nem tudjuk hová tartozunk? Nem tudjuk kik vagyunk és miért? Hát erről szól ez a dal.
"Most elmondom mid vagyok, mid nem neked" - kezdődik a dal.
Először meglepődtem, hogy valaki tényleg így felvállalná az érzéseit? Ennyire egyszerűen, hogy szinte "nesze elmondom, figyeljé' mer' többször nem teszem". De nem ez sült ki belőle.:) Egy meggyötört, összetört lélek sanyarúságának gitárhúrba fogása. Olyan néha, mintha ott lennék egy ilyen jelenetnél. Úgy tudom elképzelni, hogy a főhősünk távolról figyeli A Személyt, és közben megírja ezt a dalt, talán bánatában, talán mérgében, talán csak mert már elfáradt, és le akarja zárni... ki tudja? De reménytelen a helyzet, ezzel tisztában van.
Így végezetül: "Mi más is lehetnék, csak csönd neked."
"Szétmentünk - szomorúak vagyunk - nem jó ez így" dal nekem.
A nemtörődömség, az elégtelenség zenéjének tűnik először, de ha megértjük a szöveget, s mögötte azt a szinte csúfolódó dallamot, akkor áll össze a kép. Az élet elmúlik, a szerelem úgyszintén, minden egyre rövidebb lesz a vége felé közeledve, és gyakran érezzük olyan nehéznek, hogy meg akarunk hali. De ez ellen sokszor csak egy kis chillout érzés kell, és készen is van a lazulás, pihenés, egy kis kiszakadás a mindennapokból, hogy utána egy kicsit tovább bírjuk.:)
Az összetört szív örök himnuszaként emlegetném (saját esetemben), ami a kétségebe esés legmélyebb pontjaival bajlódik, hogy tökéletes rálátást nyújtson az embernek. A dal eleje melankolikus, kétkedő, talán kicsit dühös is, de a zenében hallható, ahogy szinte megállás nélkül hullanak a könnycseppek, közeleg a vihar... majd a közös múltra visszaemlékezésének halvány képe, a sírás, a szerelem, az elveszettség...ez mind a múlandóságba torkollik. Hogy a vágyálmok nehezen vagy egyáltalán nem teljesülnek be, a lírai én szinte retteg a végén az érzésektől, belebolondul a magányba. Dallamilag a KoRn hozza a saját stílusát, amivel annak idején befutottak. Nem kellett túlspirázni, telerakni flancos riffekkel...elég volt önmagukat adniuk. :)
